Ne bántsátok a hangszereket!

SZUPERPRODUKCIÓ 2030: a Radio 1 adásában elhangzik az utolsó, nem számítógép által generált zenei hang. Ezt – és ennél még sokkal ijesztőbb mozzanatokat is – vetíti előre a We Will Rock You című musical, amelyet a budapesti PS Produkció megvalósításában láthatott a bajai közönség augusztus 13-án, pénteken este a Szentháromság téri színpadon.              

2021. aug. 14.   Sándor Boglárka

A zene él és élni fog! Fotó: Sárközy Marianna - PS Produkció

Szögezzük le rögtön az elején: ha egy rockopera Queen slágerekre épül, a siker gyakorlatilag borítékolható (még akkor is, ha időnként bizonyos alapfogalmakat tisztázni kell, pl. a különbséget koncert és musical között). Az is tény: ha a már létező dalokra írnak egy történetet (lásd: Szép nyári nap, A szabadság vándorai stb.), akkor ott nem feltétlenül kell számon kérni a tűpontos dramaturgiát, hiszen a munkafolyamat majdnem hogy visszafelé zajlik. Az apróbb bakik azonban elenyésznek mindannak a fényében, hogy olyan produkcióval van dolgunk, ahol a lenyűgöző látványvilágot meggyőző színészi játék és elképesztően erőteljes énekhangok egészítik ki. Ha pedig a történetből indulunk ki: helyenként akár túl didaktikusnak is érezhetjük, tudjuk azonban, hogy ez a műfaj egyfajta sajátossága is – bár a We Will Rock You esetében épp a befejezést nem előzte meg hatalmas erkölcsi tanulság, addigra azonban a néző már annyi igazságot kap az arcába, hogy nem is hiányzik egy újabb.

Ozzy Osbourne: Veres Mónika Nika

Induljunk is ki az igazságból. Magam részéről a darab legnagyobb erősségének azt tartom, hogy – bár él a műfaj összes, már-már közhelyesnek tűnő eszközével – igen súlyos társadalomkritikát fogalmaz meg, és úgy szól a jövő problémáiról, hogy képes mélyen elgondolkodtatni a jelenünk minőségéről. Különösen hátborzongató belegondolni, hogy maga a darab 2002-ben született, Ben Elton angol komikus-író ekkor alkotta meg a szövegkönyvet, összefűzve a legendás Queen zenekar slágereit (és itt emeljünk jelképesen kalapot nem csak a dalszövegek magyarítását végző Miklós Tibor, hanem a sziporkázó magyar szöveget jegyző Várkonyi Zoltán előtt is!), így minden, ami az utána következő évekről szól, vízió, de annak igen pontos és riasztó. A darabot végigkísérő óriási led falon már kezdéskor olyan adatokkal szembesülünk, amelyek a rocktörténet sarokköveinek számítanak, kezdve 1956-tal, amikor megjelenik Elvistől a Heartbreak Hotel, egészen 2046-ig, amikor az immár IPLANET nevet viselő (korábban Föld) bolygón betiltanak minden hangszert. Itt érhet minket az első meglepetés azzal kapcsolatban, milyen veszélyt is hordozhatnak a hangszerek. Semmit – gondolhatnánk, aztán rájövünk: ez nem így van, a rock and roll mindig is a lázadók, a szabad gondolkodók műfajának számított, ilyenekre pedig egy számítógépvezérelt, uniformizált, Gaga-birkákból álló mintatársadalomban nincs szükség. Persze, a túlzott elnyomás – amelynek esetünkben a félig ember, félig pixel, de egészen gonosz Killer Queen (Sári Éva) a megtestesítője – mindig kitermeli a maga ellenállását, itt éppen a bohémeket, akik keresik-kutatják a rapszódiát. Itt lép be a képbe az Álmodó (Szemenyei János), aki némileg messianisztikus figura, hiszen az ő eljövetelét várják hosszú idő óta a bohémek. Az Álmodó nem elégszik meg azzal a jövőképpel, amit a GlobalSoft vállalat kínál neki, nem akar számítógépes hangzást generálni, hanem igazi zenét szerezne, amihez fura hangokat (közismert dalszövegek részleteit) hall a fejében, ráadásul megálmodja, hogy eljön egy lány, aki a társa lesz a lázadásban. Ő Scaramouche, akit a tökéletes világ épp úgy kivet magából, mint a magát Galileo Figarónak nevező Álmodót. Kettejük játékának összhangjában gyönyörködve is számos jelentést fejthetünk meg, kezdve az igaz barátság dicséretétől az olyan sztereotípiákig, mint hogy a lány leginkább csak az igaz szerelem vágyik, míg a férfinak ennél nagyobb céljai is vannak, a világ megváltására és megmentésére törekszik. Scaramouche szerepében a magyar-belga gyökerű Stephanie Schlesser nemcsak vitathatatlan énekhangjával hódít, de bájos akcentusa még izgalmasabbá teszi a lázadó figurát, míg mellette a kölykös alkatú Szemenyei János érzékeny, visszafogott kezdésből jut el a kőkemény rocksztárig. Persze, van, akinél ez már az első pillanattól megvan: Ozzy Osbourne szerepében Veres Mónika Nika olyan hangokra képes, hogy hajlamosak vagyunk, azt hinni, Vaskúton is hallják, amint arról énekel, hogy a fiatalon elhunyt rocksztárok sosem tűnnek el (a Csak te és senki más – No one, but you című dal alighanem a darab egyik csúcspontja), és méltó társa, valamint kiapadhatatlan humorforrás Britney Spears elképzelt bőrébe bújva Baksa András. Ki kell emeltünk még a bohémek vezéregyéniségét, Buddy Hollyt, akinek nem csak a neve ad okot állandó derültségre (szóviccek formájában), de ő kapta a legviccesebb szövegeket is, többek között a lehetőséget, hogy bemutasson olyan ősrelikviákat, mint a szent tekercsnek számító videókazetta vagy a televízió – Végh Péter valósággal lubickol a szerepben. Ellenpólusként a két főgonosz, Killer Queen és Khashoggi alakja az elnyomó hatalom jelképeként óva int az ellenállástól, de tudjuk, a gonoszok bukása egy idő után elkerülhetetlen: Sári Éva és Egyházi Géza alakítása is sokáig velünk marad. Bajaiként külön örültünk Pethő Dorottyának, aki szép lehetőségeket kapott a darabban, és ezeket maximálisan ki is aknázta, büszkék lehetünk rá!

Killer Queen (Sári Éva) és udvartartása

Nem titok: a PS Produkció tizenöt éven át kérte a musical bemutatásának jogát, amelyet végül nagyon szigorú szabályozás mellett kapott meg, így nem is csodálkozhatunk azon, hogy a produkció minden egyes képkockájára nagyon vigyáznak. A társulat olyan darabot alkotott, amely méltán vívta ki a Queen együttes zenészeinek tetszését is (maga Brian May nyilatkozta: úgy érzi, egy teljesen új generáció kapcsolódik majd a musicalhez), és a világsikert a magyar közönség tetszése is követte. Amint azt a bajai premiert megelőző közönségtalálkozón a díszlet- és jelmeztervező Kentaur kiemelte: nem drámát látunk a színpadon, a We Will Rock You fun musical, így egyértelmű, hogy a végén a jó győzedelmeskedik, a fénylő-fénylő csillag mutatja az utat, a szent fejsze előkerül, a zene és vele a világ megmenekül, a figyelmeztetés azonban velünk marad. Vigyázzunk önmagunkra, vigyázzunk a gyermekeink fantáziájára, ne adjuk oda a lelkünket és a nevünket egy felhasználónévért, és mindenek előtt: vigyázzunk a hangszerekre, mert amíg ember alkotja a zenét, addig el nem veszhetünk! Köszönjük ezt a gondolatot a szuperprodukció összes alkotójának.

Sándor Boglárka

Feltámadt a rockzene a Dóm téren: hosszú ovációval fogadta a közönség a We Will Rock You című előadást

Tóth Anett Délmagyarország

2019.07.01. 12:01

Valamiért 2002-ben úgy gondolták, hogy a rockzene a kihalás szélére kerül. Mivel azonban ,,örök és elpusztíthatatlan", ezért alkottak neki egy musicalt, ami sok év után sem hagyja veszni.

Gigaprodukciót ígért a szabadtéri, mikor a Queen-musicalt hozta a Dóm térre. Mindent megkapott a közönség: remek hangokat, csodálatos és ötletes díszletet, aprólékos jelmezeket és persze a legenda továbbélését. Elvégre a kicsit mocskos, de öntörvényű rockot hogy is lehetne elpusztítani, ha itt a Queen. A dalokat lefordítot­ták, jól is sikerültek, ám a ma­­gyar zenei utalásokon túl is látszik, hogy a szövegkönyvet egy angol komikus, nevezetesen Ben Elton írta. Persze sok érdekes geg is tarkítja a produkciót. Sokan – a nemrég megjelenő Queen-film miatt – arra asszociálhattak, hogy esetleg egy életrajzi előadást látunk. Ellenben a We Will Rock You ad egy jól kigondolt tör­­ténetet, ahol nem akasztja meg a dal véletlenszerűen a me­­netrendet. Sőt, a magyar szö­­vegnek köszönhetően még gördülékenyebbé teszi azt, no­­ha a darab elég erős kritikát is megfogalmaz a globalizációról. S persze akadnak érdekes utalások is: főhősünket példá­­ul Galinak (Galileo) hívják a Bo­­hemian Rhapsody után, ám gondolhatunk a neves fizikusra, csillagászra is – éppúgy üldözték mindkettejüket.

A We Will Rock You az 2300-as évek elején játszódik. A jövőbeli iPlaneten próbál kitörni a rájuk erőltetett társadalmi skatulyából pár fiatal, akik azt sem tudják, mi az a rock ’n’ roll feeling, mégis szerves része a szótáruknak. Régi sztárokról ne­­vezték el magukat, mint Brit­­ney vagy Ozzy. A rockzene receptjének titkos összetevője kiderül: a lángoló szerelem. Egy tinidrámát is láthatunk, ám ezúttal a jó értelemben. Kedvesen megmosolyogtató, fejcsóválós módon.

A dalokat pedig meg kell szokni. A lényeg, hogy ne ra­­gasz­­kodjunk a tükörfordításhoz. Tényleg furcsa az ikonikus I Want To Break Free-t magyarul hallani, de rá lehetett kapni az ízére, s nem is akárhogyan szólaltak meg ezek a magyar dalok. Szemenyei János nagyszerű Galileo, s külön elismerés jár Stéphanie Schlessernek, a francia énekesnőnek. Sokan csak az előadás második felvonásában jöttek rá, hogy nem magyar az anyanyelve, annyira jól betanulta a dalokat és még a prózai szöveget is. Sári Évi Egyházi Gézával az oldalán egy egészen új oldalát mutatta meg a közönségnek.

A darab minden milliméterét megtervezték, mi sem bizonyítja jobban ezt, mint Kentaur díszlete és jelmezei. Olykor a Hard Rock Café roncstemetőjét, máskor Killer Queen felségterületét láthatjuk. A tánckar pa­­rá­­désan egyszerre lélegzik és lép, a háttérben a zenészek pedig csodást hangzást varázsoltak a Dóm térre. És persze ahogy mindenki várta, a végén jöhetett az ütemes lábdobogás és taps.

Sajnos Nyugaton nem hallgatnak Schuster Lórira, sem a P. Mobilra, így nem tudják azt sem, hogy a rock örök és elpusztíthatatlan. Hanem képesek a rockzene haláláról beszélni, sőt, gigamusicaleket készíteni róla. De persze már megint csak Schusternek lett igaza: a Queen dalaiból készült musicalnek ugyan az a kiindulása, hogy a rock már csak távoli és betiltott emlék, azért mégis kiderül, hogy elpusztítani tényleg nem lehet. Mert jön a Queen, és mindent helyrehoz.

Ha az ABBA-nak van, a Queennek miért nincs egy Mamma Mia!-ja?

A kérdés teljesen érthető, látva az ABBA dalaiból összerakott musical őrületes világsikerét (a magyar előadásra sem lehet hónapokra előre jegyet kapni), úgyhogy a szakma nem is várt túl sokáig: három évvel a bódítóan bugyuta blődli világpremierje után Londonban már be is mutatták a ABBA-slágeraknamező rock n' roll rokonát, a We Will Rock You-t. Hogy a számítás bejött, az egy percig sem volt meglepő – ez lett a West End tízedik leghosszabb ideig futó musicalje –, a kérdés csak annyi, miért nem készült még el a filmadaptáció. És hogy miért nem mutatták be még Budapesten.

Hát film, az továbbra sincs, és egyik nagy színház sem állt elő magyar premierrel, de ugyanaz a PS Produkció, amelyik tíz éve behozta Magyarországra a Vámpírok bálját (ami azóta is műsoron van), a volt Syma csarnokban most magyarul is bemutatta az előadást. Ami elég jó okot adott a bizalomra: a Roman Polanski-film alapján készült vámpírrevü a maga szórakoztató és cseppet sem visszafogott morbidságával megmutatta, hogy egy musicalnek nem feltétlenül kell szépelgőnek és rózsaszínnek lennie, hiába tart ilyesmiket a műfajról a közönség sznob része. És hiába erősítik a sztereotípiákat tovább pont az olyan ékegyszerű darabok, mint a Mamma mia.

És tényleg: a We Will Rock You megint olyan musical, ami után a kisgyereküket magukkal rángató szülőknek otthon meg kell majd válaszolniuk pár kínos kérdést a gyerekágy mellett. Hogy akkor mik voltak azok a biszexualitásra utaló poénok, mit jelent, ha a főszereplőnek a szemére hányják, hogy nem is olyan jó srác, hiszen zokniban kefél, és hogy milyen alvó sárkány felébresztéséről is beszélt a nővel testi kontaktusba régóta nem került rocker, amikor a motoron szorosan elé ült a főszereplőnő. Nem arról van szó, hogy valami polgárpukkasztó botránydarabról lenne szó, de azért az meglátszik, hogy a szövegkönyvet egy angol egykori komikus, Ben Elton írta.

És a We Will Rock You tényleg nem is a könnyebbik felén fogja meg a témát, azaz a Queen-életmű színházba lökdösését. Ez a musical nem egy könnyfakasztóan érzelmes életrajzi dráma Freddie Mercuryról, és nem is csak abból áll, hogy két dal között valamilyen mondvacsinált okot találjon a következő szám előadására, mint egy lényegi jelenettől lényegi jelenetig evickélő pornófilm zenei megfelelője. Ben Elton inkább arra használta a lehetőséget, hogy egybeolvassza az igazi hangszereken játszott zene dicsőítését, meg a globalizációkritikát. A sztori a huszonnegyedik században játszódik, amikorra már iPlanetnek hívják a bolygónkat, mindenki csak a közösségi oldalakon létezik igazán, mindenki ugyanúgy gondolkodik, és ugyanolyan, számítógépek által előállított zenét hallgat. (Szóval lehet, hogy a látnoki erejű szerző már 2002-ben megjövendölt egy Skrillex-koncertet.) A hangszereket és a komponálást betiltották, de van egy csapat bohém, akik fellázadtak a rendszer ellen, és meg akarják keresni az utolsó létező rockgitárt, hogy a We Are The Championsszal végleg berepesszék a Killer Queen nevű diktátornő virtuális dobhártyáját.

Ebből a sok hülyeségből pedig már elég jól játszik, hogy nem könnytörölgetős múltba révedésről, inkább egy vígjátékról van szó, amelyben azért mindenképp elismerést érdemel, hogy még mondani is akart valamit a modern társadalmakról, még akkor is, ha bődületesen eredeti gondolatok helyett inkább csak újra elismétli a globalizációkritika alapvető sablonjait. Viszont a szerző jó érzékkel felismerte a Queen-szövegek nyújtotta lehetőséget az áthallásokra: a főszereplő lázadót a Bohemian Rhapsody után Galileónak hívják, a rendszer pedig pont úgy üldözi az ő meg nem értett tanait, ahogyan tette azt annak idején a híresebbik Galileóval is. Emellett pedig ott van a darabban a zene erejének magasztalása, amit szintén erős túlzás lenne egyediséggel vádolni, de szimpatikusnak attól még kifejezetten szimpatikus gesztus.

Ráadásul többnyire még az a bravúr is sikerült, hogy legyen értelme a dalok eléneklésének. Kezdve a Radio Ga Gá-val, amely egy kicsit aktualizálva (a rádió bla-blája mellé bekerült az interneté, az instagramé meg a marketingé is) az antiutópisztikus rendszer programadó dala lett, az onnan kitörni akaró lázadót az I Want To Break Free mutatja be, a Who Wants To Live Forever itt arról szól, hogy a lázadók az életüket is feláldoznák az ügyért, az Another One Bites The Dust a diktátor fegyelmezési módszereibe ad bepillantást, a We Will Rock You és a We Are The Champions meg értelemszerűen a lázadók győzelméről szól.

Ennek a szövegközpontúságnak viszont Magyarországon az az ára, hogy az énekesek magyarul énekelnek. Ami önmagában még nem lenne olyan baljóslatú, de a fordító Miklós Tibor képes a legjobb szállóigéket is úgy magyarítani, hogy agyoncsapja őket egy-egy iszonyú bénán hangzó közhellyel, töltelékszóval (olyanokkal, mint hogy „mondd hát” vagy a hiányzó szótagok biztos ellenszere, a bárhová gond nélkül beszúrható, noha jellemzően oda nem illő „most”), vagy olyan lírainak szánt, prozódiagyilkos modorosságokkal, mint például a „jöjj” korlátlan használata.

Bár kétségkívül megvan annak is a maga varázsa, amikor a nagy fenekű nőkről szóló Fat Bottomed Girls magyarul hangzik el, még ha nem is ebből fakadnak a darab legjobb poénjai. Ben Elton inkább azt a lehetőséget használja ki gátlástalanul sokszor, amit az ad, hogy a szereplők már semmit nem tudnak a régi idők zenéjéről, a történelmi kutatásaik eredményét meg nem feltétlenül tudják értelmezni, és fogalmuk sincs, mi a franc az a videokazetta, vagy „ki az a négy jó csaj”, aki hosszú hajjal énekel a persze férfiakból álló rockegyüttes klipjében. És a régi sztárokról nevezik el magukat, csak a nemi hovatartozásról nincs fogalmuk, így lesz lázadó Mr. Britney Spears vagy Miss Ozzy Osbourne – hogy aztán remekül lehessen poénkodni azon, amikor ők is az életüket adnák a rockzenéért. („Britney Spears halála nem lehetett hiábavaló!” – győzködik a főszereplőt.)

Ezek a poénok pedig működnek annyira, hogy elvigyék a hátukon az előadásnak azt a részét, amelyiket nem vitte el úgyis csont nélkül az elhangzó huszonnégy Queen-klasszikus. És hát a sztori annyira azért nem összetett, hogy azon kelljen aggódni, az énekesek vajon színészként is képesek-e hitelesen megjeleníteni minden lelki mozzanatot. Mert a We Will Rock You magyar stábjába főként a hangjuk miatt kerültek be a szereplők (főleg, amíg a férfi főszerepet később át nem veszi majd a színészként is nagyszerű Szemenyei János). És ha itt-ott akadnak is inkább musicalesen, mintsem rockosan túldíszített, a tiszta kiéneklés helyett inkább felesleges bombasztikusságra törekvő szólamok, azért inkább a profi teljesítmények jellemzőek. Legelsősorban a francia musicalénekesnőtől, a párizsi Rómeó és Júlia egyik Júliájától, Stéphanie Schlessertől, aki hihetetlenül pontosan megtanulta nemcsak a magyar dalszövegeket, de a magyar prózát is, úgy, hogy hosszú ideig fel sem tűnik, nem anyanyelvi színészről van szó, hiszen még a hangsúlyozása és a szavak mögötti érzelmi töltet is tökéletesen a helyén van. Főszereplőtársa, Scheich Dávid mintha a két zárószámra tartogatná a hangját: addig is figyelemre méltóan énekel, de a We Will Rock You-ban és a We Are The Championsban olyan koncentrált és pontos, hogy az ember végül biztosan megjegyzi a nevét. az egész steampunk neo-Woodstockkal.

A rendező Cornelius Baltus ezúttal kevesebbet bíz a játék humorára, mint a Vámpírok báljában, nyilván, mert a szöveg úgyis tele van gegekkel. De a díszlet- és jelmeztervező Kentaurral így is elég emlékezetessé teszik az előadás vizuális oldalát. A díszletek remekül ellensúlyozzák a háttérvetítések futurizmusát, a lepusztult Hard Rock Café-rommal meg a telegraffitizett, a Queent és a rock ikonjait ezerféle módon megidéző falakkal meg a posztapokaliptikus roncstemetővel, meg a hippik futurista megfelelőivel, ezzel az egész steampunk neo-Woodstockkal.

­Tulajdonképpen az igényesség az a szó, ami a leginkább jellemzi a We Will Rock You budapesti előadását, nemcsak a díszletek és a gördülékeny, jó ritmusú rendezés, a látványos tömegjelenetek, az egyszerű, de hatásos táncbetétek miatt, de a legkevésbé jó pillanataiban is vitathatatlanul profi énekes teljesítmények, a korszakalkotónak és összecsapottnak egyaránt semmiképp sem nevezhető szövegkönyv és a gyakorlatilag stúdióminőséget nyújtó zenekar miatt is. Ami pedig elég nagy szó egy olyan musical esetében, ami valószínűleg képes lett volna ugyanennyi jegyet eladni akkor is, ha nincs benne más, csak huszonnégy nosztalgikus mondat huszonnégy örökérvényű Queen-szám között. Meg persze a lábdobogás és az ütemes taps lehetősége a We Will Rock You vonatkozó részénél.Kovács Bálint index.hu