KRITIKÁK

A We Will Rock You musical megmutatta milyen az igazi rockzene!

A We Will Rock You musical megmutatta milyen az igazi rockzene!

Elképesztően nagy éneklések, kétértelmű viccek, legendás dalok, és egyedülálló látványvilág jellemezte a We Will Rock You hazai premierjét. A darabban huszonnégy világhírű Queen dal csendült fel, méghozzá magyarul.

Magyarországra is megérkezett a világhírű Queen musical. Az eredeti előadást 2002-ben Londonban mutatták be, most azonban szinte teljesen újjászületett. A szuperprodukció megálmodói Ben Elton, brit komikus és Brian May, a Queen együttes egykori gitárosa lehetőséget adott, hogy Budapesten, a világon elsőként, teljesen új rendezésben, megújult koreográfiával, és egy lenyűgöző látványvilággal debütáljon a világsikerű musical a magyar közönség előtt, és ez igencsak jót tett a darabnak.

Futurisztikus díszlet, nosztalgikus érzésekkel felturbózva

A díszletet és a jelmezeket Erkel László (Kentaur) tervezte, aki olyan elképesztően különleges, sci-fi-re emlékeztető díszletet álmodott a színpadra, ami világszinten is ámulatba ejtő. A díszlet legizgalmasabb eleme egy tizenhatezer magnókazettából álló hatalmas emlékfal volt. A kazettákat a rajongók segítségével gyűjtötték össze, a budapesti Hard Rock Cafe-ban. Az ötlet már csak azért is volt egészen zseniális, mert a történet üzenetéhez is elképesztően jól illeszkedett ez a különleges díszlet elem: Tizenhatezer kazetta, tizenhatezer emlék, tizenhatezer különböző, igazi hang. Talán páran fel is ismerték a gigantikus kazetta függönyön a saját emlékeiket.

A jelmezek, melyeket Kentaur a darab szereplőire álmodott, szintén zseniálisak voltak. A jövő lázadóinak steampunk szereléseit, és a jövőbeli szürke, egysíkú világot megtestesítő karakterek jelmezeit is olyan elképesztő precizitással tervezték és valósították meg, hogy nehéz lett volna megmondani, hogy Buddy Holly, Tina Turner, Presser Pici, Cindy Lauper, Bono, Bródy Tini, Madonna, AC/DC, Mick Jagger, Britney Spears vagy Ozzy Osbourne jelmeze tetszett-e a legjobban. Mindegyik zseniális volt, és mindegyik egyszerre emlékeztetett egy kicsit a Mad Max című film szereplőinek viseletére, és arra az énekesre, akiről a karaktert mintázták. Külön élveztem, hogy bele csempésztek a

darabba a magyar előadókat is. Érdekes volt a múltunkat, és a világot, amelyben ma élünk, egy elképzelt disztópia múltjaként, egyben újragondolni, miközben annyira ötletes volt minden apró részlet, hogy csak magukat a ruhákat is még órákig tudtam volna csodálni.

Ezt az izgalmas futurisztikus látványvilágot, csak tovább fokozta Túri Lajos Péter fantasztikus koreográfia, és a rendező Cornelius Baltus, egyedi ötletei is. Cornelius Baltust a darab producere, Simon Edit kért fel, hogy rendezze újra, és kicsit modernizálja a darabot, ami szerintem kifejezetten jó ötlet volt, hiszen az eredeti premier óta még fontosabb, és aktuálisabb lett az előadás üzenete. A darab újragondolása olyan jól sikerült, hogy még Bryan May is őszinte elismeréssel nyilatkozott róla, amikor a premier előtt néhány héttel megnézte az előadás egyik próbáját.

Az egész produkció tűpontosan, és nagyon igényesen lett kitalálva, minden apró részletre nagyon odafigyeltek, és ez a látványvilágon nagyon érezhető volt. Kentaur díszletei és jelmezei mellett Madarász János világításterveit is ki kell emelnem. Minden érzést, minden hatást, minden utalást mesterien mutattak meg.

A társas magány elvárt, az egyéniség eltiport

„A magány messze nem csak azt jelentheti, hogy valaki bezárkózik egyedül egy szobába. Tömegben is érezheti magát az ember magányosnak, és az a legfájdalmasabb érzés.” Így nyilatkozott egyszer Freddy Mercury, és az én szemüvegemen keresztül ennek a darabnak is nagyjából ez a lényege – és a rock zene magasztalása, természetesen.

Maga a történet a huszonnegyedik században játszódik, amikor a globalizáció, már teljes mértéket öltött. A Földet már iPlanetnek hívják (korábban Planet Mall), rendes neveket már nem kapnak az emberek, csak felhasználóneveket. Nincsenek valódi kapcsolataik, valódi ötleteik, valódi igényeik, valódi egyéniségük. Minden egységes. Egy olyan világ, ahol bűn a szabad gondolkodás, bűn az álmodozás, és bűn a valódi zene (csak elektronikus zenét lehet hallgatni). A Globalsoft, mely ezt a

világot uralja betiltott minden hangszert, és mindent, ami a múltban a valódi zenére egy kicsit is emlékeztetné az embereket. A titkosrendőrség mindenkire lecsap, aki egy kicsit is kilóg a sorból. Az emberek csak azt érezhetik, és azt gondolhatják, amit az iPlanet teljhatalmú úrnője, a kegyetlen Killer Queen (A Queen egyik legismertebb slágeréről kapta a nevét, mint a többi főszereplő is.) jónak, elfogadhatónak tart.

Az igazi élőzene, már teljesen kihalt, de van egy fiatal fiú, Galileo Figaro (Scheich Dávid / Szemenyei János) akinek a lelkében újjászületik a zene. Régi dalokról, slágerekről álmodik, amiket ő maga sosem hallott. Azt hiszi csak buta szövegek, ő maga sem érti őket, de Khashoggi, a titkosrendőrség vezetője hamar felismeri benne a potenciális veszélyforrást, rájön, hogy a fiú nem más, mint az „Álmodó” (Dreamer), aki egy legenda szerint újjáéleszti majd a rock zenét. Éppen ezért megpróbálja eltiporni, mielőtt a fiú, maga is rájönne, hogy mi az ő valódi küldetése, és azonnal elviszi, hogy kimossa az agyát.

A kórházban találkozik egy lánnyal, Scaramouche-al (Török Anna / Stéphanie Schlesser), akit azért tartóztattak le, mert máshogy öltözködik, mint ami átlagos, elfogadott. A két különc fiatal szinte azonnal összebarátkozik, és megszökik a kórházból, amit Khashoggi enged nekik, hogy nyomukba eredve megtalálják a maroknyi lázadók búvóhelyét. A várakozásai be is igazolódnak, mert a fiatalok egy posztapokaliptikus roncstelep díszletei között találkoznak a bohémek (így nevezik magukat a lázadók) két vezéregyéniségével, Britney Spears-el,(Siklósi Balázs), és Ozzy Osbourne-al (Veres Mónika). A lázadók búvóhelye pedig mi lehetne más, mint a lepusztult Hard Rock Café, ahol összegyűjtöttek minden régiséget, ami az igazi zenéhez egy kicsit is köthető.

A darab mesélője, Buddy Holly ( Végh Péter / Vadász Gábor) itt avatja be Galileot abba, hogy mi is az ő igazi küldetése, és nem mellesleg itt játszódnak a darab legjobb jelenetei is.  Buddy nélkül ez a darab nem lenne az igazi. Ő azon túl, hogy beavat (vagy néha beavatna) mindenkit mindenbe, mindezt nagyon szórakoztató is teszi. Ben Elton az ő szövegébe írta a legjobb, és legpiszkosabb poénokat is. Ez a karakter maga az igazi rock’n’roll. Kicsit poros, kicsit mocskos, kicsit szabad szájú, nagyon öntörvényű, nem túl fiatal, de mindennek ellenére elpusztíthatatlan. Olyannyira, hogy még Kashoggi agymosása sem képes igazi kárt tenni benne.

Galileo végül persze megtalálja az utolsó hangszert, az „élő kőbe” (living rock) rejtve, és feléleszti a régóta szunnyadó rock zenét. Záró akkordként pedig felcsendül a „Bohemian Rhapsody” is.

Titkos dallamokat hallok… („I'm hearing secret harmonies”)

Queent énekelni egy világhírű szuperprodukcióban, amit ráadásul maga a zenekar egyik legendás tagja jegyez, bitang nehéz feladat egy színésznek, akármilyen rutinos is. Talán pont ezt lehetett érezni a művészeken is, mert olyan elképesztően jól énekeltek benne, ahogy eddig talán még soha. A nárcisztikus, kegyetlen és egyébként nagyon szórakoztató Killer Queen szerepét, Sári Évi és Balogh Anna keltette életre. Sári Évi színészi adottságait a Vámpírok báljában is megmutatta már, de most egy igen különleges szerepben teljesedhetett ki, és láthatóan ezt ő maga is nagyon élvezte.

Sudi Andi zene.hu

Győzedelmeskednek a Queen dalok!...

17 országban, 16 millió néző látta a 24 Queen slágert darabbá öltő We Will Rock You című musicalt. Nem az ősbemutatót kellett másolni Budapesten, a Bok Csarnokban, vagyis a volt Syma Csarnokban, hanem Cornelius Baltus új rendezésben, Túri Lajos Péter koreográfiájával, Kentaur markánsan fantáziadús, vagány látványvilágával élvezhetjük a produkciót.

Sejtettem, hogy bombasztikus buli lesz, és nem is feltétlenül a Queen dalok miatt. Azokat elő lehet vacakul, silányul, kevés hanggal, csapnivaló zenekarral is adni. Furcsa módon a Vámpírok bálja volt a garancia. És, hogy a derék vérszívóknak mi a fene közük is van a Queenhez? Hát annyi, hogy azt is az úgynevezett PS. Produkció, Póka Balázs operaénekes és felesége, Simon Edit producer vállalkozása mutatta be, már mint Polanski nagy sikerű filmjének színpadi változatát, aminek külhoni rendezését áttelepítették hozzánk.

No, jó, a mester csak három napot töltött itt, magyar színészekkel az első asszisztense, a jobbkeze, Cornelius Baltus állította színre a produkciót. Kemény válogatás volt, bizony sok neves művész kipotyogott rajta, némi felháborodást is keltve. És feltűntek teljesen névtelenek, akik pontosan megfeleltek a megkapott szerep elvárásainak. Van, akinek azóta lett neve, és van aki névtelen maradt, de az eredmény mindent igazolt, elsöprő erejű produkció született, ritkaságszámba menő profizmussal, és olyan látványvilággal, hogy azt aztán a bécsi felújításra szinte egy az egyben át is vették, és azóta már több országban is abszolút bevált. Láttam ezt a bécsi premiert, és tanúsíthatom, hogy az ottani szuper színpadtechnika dacára, nem volt jelentős eltérés a látványban, annak ellenére nem, hogy ami ott gombnyomásra ment, az a Magyar Színházban kemény kézi erővel, jobbára díszlettologatással. Mindenki bámult, hogy abból a lepukkant színpadtechnikából ez csodával határos módon, valahogyan csak kihozható. Aki mindezt kihozta belőle, az nem volt más, mint Kentaur, azaz Erkel László. És aztán ugyanez a team még a Sakk című musicalt is bemutatta, hasonló színvonalon.

Emiatt bíztam bennük oly nagyon, ezúttal is. És mindent összevetve nem csalódtam, bár van egy meglehetősen komoly hasfájásom, és az maga a darab. Ilyen zagyvalékkal, hogy próbáljak a lehető legfinomabban fogalmazni, régóta nem találkoztam. A történet a távoli jövőben, a 24. század elején, az iPlanet nevű bolygón játszódik, amelyet egykor Földnek hívtak. A globalizáció mindent behálóz. Az egész világot a GaGa konszern, a Globalsoft uralja, élén a kegyetlen Killer Queen-nel és segítőjével, a titkosrendőrség vezetőjével: Khashoggi parancsnokkal. Kár a sztorit ennél részletesebben ismertetni, mert nehezen tudom elképzelni, hogy létezik olyan ember, akiben mély nyomot hagy. Én leginkább annyira emlékszem belőle, hogy felment tőle az agyvizem dühömben. Persze van benne fő gonosz, akivel meg kell küzdeni, mert ez minden futurisztikus história alapja, meg naná, hogy középpontba kerülnek ifjú szerelmesek, mert nélkülük egy tapodtat sem, meg amúgy is a Queen számainak nagy része azért a szerelemről regél. És a bugyuta történetecske, ami nélkül speciel én nagyon meglennék, végül is, azt a célt szolgálja, hogy eljussunk az egyik daltól a másikig. Amikor pedig már eljutunk, nincs semmi baj, sőt akkor magas fokú, és mind magasabb fokra hágó élvezet van. A nóták és előadóik igencsak „bepörgetik” a szép számú publikumot. Forróvá válik a hangulat az amúgy is jól fűtött helyiségben. Mondhatni őrület, téboly lesz a köbön. Nincs olyan a produkcióban, aki vacakul énekel. Olyan egyébként akad, aki haloványan játszik, de hát, ha alig van mit, akkor ugyebár nehéz a dolga. De mindenkiben van tűz, láz, szenvedély, odaadás, nagyfokú akarás, hevület, ami egy rockbulihoz kell.

Cornelius Baltus remekül összefog mindent. Túri Lajos Péter koreográfusként alaposan megmozgatja a színészeket és a tánckart egyaránt. Kentaur parádés jelmezeket tervezett, ezer színűek, elképesztő formájúak, imponálóan vagányak, némelyiknek önálló humora van, szerethetők, megjegyezhetők, egyenesen imádnivalók. A fődíszletelem egy háztetőszerű építmény, ami egyszerre otthonosságot, meg némi kivetettséget is jelez, a fémes szerkezet, amin a szereplők föl-le flangálnak, vagy éppen ugrálnak, táncolnak rajta, a jövő világának ridegségét hivatott valószínűleg megmutatni.

Miklós Tibor magyar dalszövegei viszont annyira remekek, hogy akár elmondható róluk, klasszikussá nemesedtek. Többszörösen leveszem a kalapom a zenekar előtt, csúcsteljesítmény amit nyújtanak. A nevüket sajnos nem tünteti fel az amúgy is csak telefonálással beszerezhető színlap. Az végképp nem szerencsés, hogy bár kettős a szereposztás, a helyszínen sehol nem tüntetik fel, melyiket látjuk. Kár szépséghibákat ejteni egy ilyen imponálóan grandiózus energiákkal és hozzáértéssel készült produkción, ezért kár néhány hangosítási hibáért, recsegésért, ropogásért is. Ez betudható annak, hogy a sportcsarnokban feltehetően közel sem lehetett annyit próbálni, mint egy színházban. Lehet, hogy a második előadáson ez már nem is volt gond.

Bóta Gábor FüHü

Britney Spears és Ozzy Osbourne sem halhat meg hiába

Kritika a We Will Rock You című Queen-rockmusicalről

Sajnos Nyugaton nem hallgatnak Schuster Lórira, sem a P. Mobilra, így nem tudják azt sem, hogy a rock örök és elpusztíthatatlan. Hanem képesek a rockzene haláláról beszélni, sőt, gigamusicaleket készíteni róla. De persze már megint csak Schusternek lett igaza: a Queen dalaiból készült musicalnek ugyan az a kiindulása, hogy a rock már csak távoli és betiltott emlék, azért mégis kiderül, hogy elpusztítani tényleg nem lehet. Mert jön a Queen, és mindent helyrehoz.

Ha az ABBA-nak van, a Queennek miért nincs egy Mamma Mia!-ja?

A kérdés teljesen érthető, látva az ABBA dalaiból összerakott musical őrületes világsikerét (a magyar előadásra sem lehet hónapokra előre jegyet kapni), úgyhogy a szakma nem is várt túl sokáig: három évvel a bódítóan bugyuta blődli világpremierje után Londonban már be is mutatták a ABBA-slágeraknamező rock n' roll rokonát, a We Will Rock You-t. Hogy a számítás bejött, az egy percig sem volt meglepő – ez lett a West End tízedik leghosszabb ideig futó musicalje –, a kérdés csak annyi, miért nem készült még el a filmadaptáció. És hogy miért nem mutatták be még Budapesten.

Hát film, az továbbra sincs, és egyik nagy színház sem állt elő magyar premierrel, de ugyanaz a PS Produkció, amelyik tíz éve behozta Magyarországra a Vámpírok bálját (ami azóta is műsoron van), a volt Syma csarnokban most magyarul is bemutatta az előadást. Ami elég jó okot adott a bizalomra: a Roman Polanski-film alapján készült vámpírrevü a maga szórakoztató és cseppet sem visszafogott morbidságával megmutatta, hogy egy musicalnek nem feltétlenül kell szépelgőnek és rózsaszínnek lennie, hiába tart ilyesmiket a műfajról a közönség sznob része. És hiába erősítik a sztereotípiákat tovább pont az olyan ékegyszerű darabok, mint a Mamma mia.

És tényleg: a We Will Rock You megint olyan musical, ami után a kisgyereküket magukkal rángató szülőknek otthon meg kell majd válaszolniuk pár kínos kérdést a gyerekágy mellett. Hogy akkor mik voltak azok a biszexualitásra utaló poénok, mit jelent, ha a főszereplőnek a szemére hányják, hogy nem is olyan jó srác, hiszen zokniban kefél, és hogy milyen alvó sárkány felébresztéséről is beszélt a nővel testi kontaktusba régóta nem került rocker, amikor a motoron szorosan elé ült a főszereplőnő. Nem arról van szó, hogy valami polgárpukkasztó botránydarabról lenne szó, de azért az meglátszik, hogy a szövegkönyvet egy angol egykori komikus, Ben Elton írta.

És a We Will Rock You tényleg nem is a könnyebbik felén fogja meg a témát, azaz a Queen-életmű színházba lökdösését. Ez a musical nem egy könnyfakasztóan érzelmes életrajzi dráma Freddie Mercuryról, és nem is csak abból áll, hogy két dal között valamilyen mondvacsinált okot találjon a következő szám előadására, mint egy lényegi jelenettől lényegi jelenetig evickélő pornófilm zenei megfelelője. Ben Elton inkább arra használta a lehetőséget, hogy egybeolvassza az igazi hangszereken játszott zene dicsőítését, meg a globalizációkritikát. A sztori a huszonnegyedik században játszódik, amikorra már iPlanetnek hívják a bolygónkat, mindenki csak a közösségi oldalakon létezik igazán, mindenki ugyanúgy gondolkodik, és ugyanolyan, számítógépek által előállított zenét hallgat. (Szóval lehet, hogy a látnoki erejű szerző már 2002-ben megjövendölt egy Skrillex-koncertet.) A hangszereket és a komponálást betiltották, de van egy csapat bohém, akik fellázadtak a rendszer ellen, és meg akarják keresni az utolsó létező rockgitárt, hogy a We Are The Championsszal végleg berepesszék a Killer Queen nevű diktátornő virtuális dobhártyáját.

Ebből a sok hülyeségből pedig már elég jól játszik, hogy nem könnytörölgetős múltba révedésről, inkább egy vígjátékról van szó, amelyben azért mindenképp elismerést érdemel, hogy még mondani is akart valamit a modern társadalmakról, még akkor is, ha bődületesen eredeti gondolatok helyett inkább csak újra elismétli a globalizációkritika alapvető sablonjait. Viszont a szerző jó érzékkel felismerte a Queen-szövegek nyújtotta lehetőséget az áthallásokra: a főszereplő lázadót a Bohemian Rhapsody után Galileónak hívják, a rendszer pedig pont úgy üldözi az ő meg nem értett tanait, ahogyan tette azt annak idején a híresebbik Galileóval is. Emellett pedig ott van a darabban a zene erejének magasztalása, amit szintén erős túlzás lenne egyediséggel vádolni, de szimpatikusnak attól még kifejezetten szimpatikus gesztus.

Ráadásul többnyire még az a bravúr is sikerült, hogy legyen értelme a dalok eléneklésének. Kezdve a Radio Ga Gá-val, amely egy kicsit aktualizálva (a rádió bla-blája mellé bekerült az interneté, az instagramé meg a marketingé is) az antiutópisztikus rendszer programadó dala lett, az onnan kitörni akaró lázadót az I Want To Break Free mutatja be, a Who Wants To Live Forever itt arról szól, hogy a lázadók az életüket is feláldoznák az ügyért, az Another One Bites The Dust a diktátor fegyelmezési módszereibe ad bepillantást, a We Will Rock You és a We Are The Champions meg értelemszerűen a lázadók győzelméről szól.

Ennek a szövegközpontúságnak viszont Magyarországon az az ára, hogy az énekesek magyarul énekelnek. Ami önmagában még nem lenne olyan baljóslatú, de a fordító Miklós Tibor képes a legjobb szállóigéket is úgy magyarítani, hogy agyoncsapja őket egy-egy iszonyú bénán hangzó közhellyel, töltelékszóval (olyanokkal, mint hogy „mondd hát” vagy a hiányzó szótagok biztos ellenszere, a bárhová gond nélkül beszúrható, noha jellemzően oda nem illő „most”), vagy olyan lírainak szánt, prozódiagyilkos modorosságokkal, mint például a „jöjj” korlátlan használata.

Bár kétségkívül megvan annak is a maga varázsa, amikor a nagy fenekű nőkről szóló Fat Bottomed Girls magyarul hangzik el, még ha nem is ebből fakadnak a darab legjobb poénjai. Ben Elton inkább azt a lehetőséget használja ki gátlástalanul sokszor, amit az ad, hogy a szereplők már semmit nem tudnak a régi idők zenéjéről, a történelmi kutatásaik eredményét meg nem feltétlenül tudják értelmezni, és fogalmuk sincs, mi a franc az a videokazetta, vagy „ki az a négy jó csaj”, aki hosszú hajjal énekel a persze férfiakból álló rockegyüttes klipjében. És a régi sztárokról nevezik el magukat, csak a nemi hovatartozásról nincs fogalmuk, így lesz lázadó Mr. Britney Spears vagy Miss Ozzy Osbourne – hogy aztán remekül lehessen poénkodni azon, amikor ők is az életüket adnák a rockzenéért. („Britney Spears halála nem lehetett hiábavaló!” – győzködik a főszereplőt.)

Ezek a poénok pedig működnek annyira, hogy elvigyék a hátukon az előadásnak azt a részét, amelyiket nem vitte el úgyis csont nélkül az elhangzó huszonnégy Queen-klasszikus. És hát a sztori annyira azért nem összetett, hogy azon kelljen aggódni, az énekesek vajon színészként is képesek-e hitelesen megjeleníteni minden lelki mozzanatot. Mert a We Will Rock You magyar stábjába főként a hangjuk miatt kerültek be a szereplők (főleg, amíg a férfi főszerepet később át nem veszi majd a színészként is nagyszerű Szemenyei János). És ha itt-ott akadnak is inkább musicalesen, mintsem rockosan túldíszített, a tiszta kiéneklés helyett inkább felesleges bombasztikusságra törekvő szólamok, azért inkább a profi teljesítmények jellemzőek. Legelsősorban a francia musicalénekesnőtől, a párizsi Rómeó és Júlia egyik Júliájától, Stéphanie Schlessertől, aki hihetetlenül pontosan megtanulta nemcsak a magyar dalszövegeket, de a magyar prózát is, úgy, hogy hosszú ideig fel sem tűnik, nem anyanyelvi színészről van szó, hiszen még a hangsúlyozása és a szavak mögötti érzelmi töltet is tökéletesen a helyén van. Főszereplőtársa, Scheich Dávid mintha a két zárószámra tartogatná a hangját: addig is figyelemre méltóan énekel, de a We Will Rock You-ban és a We Are The Championsban olyan koncentrált és pontos, hogy az ember végül biztosan megjegyzi a nevét. az egész steampunk neo-Woodstockkal.

A rendező Cornelius Baltus ezúttal kevesebbet bíz a játék humorára, mint a Vámpírok báljában, nyilván, mert a szöveg úgyis tele van gegekkel. De a díszlet- és jelmeztervező Kentaurral így is elég emlékezetessé teszik az előadás vizuális oldalát. A díszletek remekül ellensúlyozzák a háttérvetítések futurizmusát, a lepusztult Hard Rock Café-rommal meg a telegraffitizett, a Queent és a rock ikonjait ezerféle módon megidéző falakkal meg a posztapokaliptikus roncstemetővel, meg a hippik futurista megfelelőivel, ezzel az egész steampunk neo-Woodstockkal.

­Tulajdonképpen az igényesség az a szó, ami a leginkább jellemzi a We Will Rock You budapesti előadását, nemcsak a díszletek és a gördülékeny, jó ritmusú rendezés, a látványos tömegjelenetek, az egyszerű, de hatásos táncbetétek miatt, de a legkevésbé jó pillanataiban is vitathatatlanul profi énekes teljesítmények, a korszakalkotónak és összecsapottnak egyaránt semmiképp sem nevezhető szövegkönyv és a gyakorlatilag stúdióminőséget nyújtó zenekar miatt is. Ami pedig elég nagy szó egy olyan musical esetében, ami valószínűleg képes lett volna ugyanennyi jegyet eladni akkor is, ha nincs benne más, csak huszonnégy nosztalgikus mondat huszonnégy örökérvényű Queen-szám között. Meg persze a lábdobogás és az ütemes taps lehetősége a We Will Rock You vonatkozó részénél.Kovács Bálint index.hu